Aki a nyári napforduló idején ellátogat a dél-angliai Salisbury-síkságon álló ősi
építményhez, Stonehenge-hez, valószínűleg figyelemre méltó látványosságnak lesz
szemtanúja. Június 21-én napkeltekor, vagy ugyanaznap délben nagy eséllyel
megfigyelheti, amint fehér palástot öltött férfiak és nők ünnepélyes gyülekezete
szertartásokat és felvonulásokat tart a kövek közt. Amennyiben látogatónk a kilétük felől
tudakozódik, azt a választ kapja, hogy ők druidák.
Ha tovább töpreng a dolog felett, felteheti magának a kérdést: „Kik is
ezek a mitikus személyek, és valóban a megfelelő helyen vannak?” Ezt
megválaszolni azonban nem egyszerű feladat. Jártasnak kell lenni
hozzá a régészetben és az őstörténetben; a klasszikus és kelta nyelvű
irodalmi forrásokban; az eszmék, valamint az irodalmi és művészeti
ízlés fejlődésének történetében az elmúlt néhány száz évre
visszamenően. A válasz megtalálását szinte elképesztően ostoba
spekulációk és agyszülemények vezethetik tévútra, és újra meg újra
átjárják (Leacock híres kifejezésével élve) „a holdkórosság ezüst
sugarai”. Ez a könyv higgadt értékelést kíván adni egy olyan témáról,
amely oly gyakran süllyedt az ésszerűtlenség kényelmes posványába.
Esetleg felmerülhet a kérdés, hogy egyáltalán mi okozza a
bizonytalanságot e ponton? Végtére is a druidáknak sikerült
bekerülniük a nemzeti örökség többi kelléke közé az angol átlagember
fejében, ahol a homályos zugokban együtt lakoznak a Magna Chartával
vagy a gavallérokkal és a kerekfejűekkel, miközben a háttérben igény
szerint fel-felsejlik Hampton Court, Stonehenge vagy Chatsworth
kulisszája. Az olvasottabbak talán emlékeznek arra, hogy Julius Caesar
írt róluk; a kevésbé kritikusan gondolkodók számára egyértelmű, hogy
a kelta papság töretlenül fennmaradt egészen napjainkig.